Szotyi Világa

Zuhanyzok.
Csendben.
Amennyire lehet.
Figyelem, mi történik addig odakinn. Például Thomast ki kell menteni szirénázó mentőhelikopterrel a Kanapé-szakadékból, vagy Szotyi-szimfónia tuccog kínai elektromos zongorára és műanyag dobverőre, bármi, amiből az következik, hogy Gyerek él és játszódik.
De most semmi.
Ajjaj. Baj van.
Bezárta magát a fagyasztóba, két pofára eszi a játékkonyhában éppen most "főzött" macskaalmot, vagy fejjel lefelé beesett a játékos kosárba, ami egyébként megtörtént, de cérna hangon visítva segítségért kiáltott, így - röhögve bár - de a "daru" kiemelte.

-Zotyikám! - üvöltök a fürdőszobából

-Ideeen!?

Na jó, annyira nagy baj nem lehet. Él.
Gyors öltözés, indulás.
Majd délután a csend szüleményének felfedezése:

-Szotyikám, mi történt itt?

A térelválasztón lévő virágcserépben szép sorban el voltak ültetve az égnek álló farkú famacskák, fehérek-feketék-tarkák..., fél méteres hatósugárban minden megszórva virágfölddel.

-Hááát...ott tatínak a szicák...szicavészé...

Azt gondoltam, hogy az első szavak majd klasszikusan baba, mama, papa és társai lesznek. De a szókincs-bokrocska úgy cseperedett, és hozott minden nap újabb és újabb szórügyeket, ahogy a legintenzívebben megélt érzések akartak kifejezésre jutni.

Az őszi falevelek (tölgyfa levelek) például, amik barnává száradva hevertek az udvaron, hatalmas lapos kövér-lábas bogarakra hasonlítva, teljesen megrémisztették. Őszinte félelemmel az arcán mutatott a két centis ujjával a nagy ismeretlen dologra: "Zeeee!" Hát, talán ez volt az első két hang, ami a legkönnyebb volt számára, de a hangsúlyból értettem: Anya odanézz, mi az a rettenetes ronda nagy valami!! És amikor már nagyon ősz lett, és a kert tele lett "zee"-vel, akkor csak a járdán volt hajlandó közlekedni, majd éles visítással tudatta, ha a harisnyájára szállt, vagy a cipőtalpára ragadt egy falevél: "Ezeeee!!" Később próbáltam összebarátkoztatni faleveleket vele, de rájöttem, hogy egészségesebb ezt a saját útján hagyni menni.

A cicik szerelme két és fél évig tartott. Nagy áhítattal ejtette ki: "Sziszíí!". A mosoly és az éppen csak koordinált mozdulat, amivel próbálta megsimizni, mindent elmondott.
Egy este, a fürdés utáni törölközés alkalmával kezdtem megalapozni a későbbi matematika tudományok kandidátusi előmenetelét, és okító dünnyögéssel számoltam sorban az ujjacskákat, a puha tappancsokat. Próbálkozásom nem volt eredménytelen, Szotyikám megszámolta a világa közepén létező két legkedvesebb dolgot, amit már nevén is tudott nevezni:

-Sziszíí! Tettő sziszíí!

Szotyiherceg a kertben focizott. Keze-lába lobogott, úgy szaladt a labda után, jó esetben el is találta, és végtelen koncentrációval az arcán hol az Udvari Macskát célozta be, hol engem. A kerítésen futó trombitavirágon most kezdenek nyílni a fürtös narancssárga trombiták. Mivel először találkoztak, úgy gondolta illendően ismerkedik:

-Szia! Hod hívnat? - nézett fölfele a zöldből lógó trombitákra. 

-Szia! Én vagyok a trombitavirág! (Anya tombitavirág-hangon)

-Tlombituszvilág!! - fordult felém olyan tekintettel, ahogy csak egy három éves tud, amikor felfedezi, hogy a kertjében nő a mesében tündéreket megmenteni képes varázs Trombitusz.

-És téged hogy hívnak? - kérdezte a virág

-Szatózótánatilla... - tekergette a rövidnadrágja szélét, és olyan zavarba jött a virág-néni kérdésétől, hogy tovább is szaladt focizni.

Egy kapáslövés telibe találta a virágzó bokrot, úgyhogy Szotyikám újdonsült bokor-barátja elhullajtott egy friss virágot. Gyerek kétségbeesetten szaladt oda, leguggolt, a kis tenyerébe tette, forgatgatta, simogatta a szirmokat:

-Jaj nee! Jól vad? Hó düdütted be?

-Háát... - A narrátor meg csak nyökögni tudott, mert hát egy trombita a fejét, vagy a popiját mégsem üthette be...de a megoldás megszületett közben:

-Menné anához! - és visszanyomkodta a lefittyedt virágot az első ágra, amit elért.

Azóta, ha kimegyünk a kertbe, és észreveszi, hogy lehullottak az elvirágzott trombiták, akkurátusan visszahelyezgeti őket a bokorba...

Az én csemetém másfél éves kora óta bölcsis menzán nevelkedik. Ezt részletezhetném, hogy miért alakult így, de az egy teljesen másik, - például: hogyandöglünkbelealakáshiteltörlesztőnkbe című - blog bőséges anyagát tenné ki.

A menza, az menza, akár 1982-t, akár 2012-t írunk, és a mák igen drága, tehát Gyereknek fogalma nem volt, mit tettem elé, amikor élete harmadik évének egyik vasárnapi ebédjénél mákos nudlit kapott a borsóleves után.
Az érv nyomós volt, a kis agyával felmérte azt a fekete-pöttyös halmot, majd tányéralátétostól-nudlistól eltolta magától:

-Nem tell! Toszos!

A Gyerek bizony büdöske, jellegzetes szagocskája van, ami már saját gyártás, és egy "átmulatott" bölcsis nyári nap után egy percig sem kérdés, hogy este mossunk-e hajat, vagy sem.
Az eredményt (értsd: frissen mosott-szárított szöszke álmos buksit) úgy szoktam szagolgatni behunyt szemmel, mint Süsü a mesebeli Bűvös Virágját:

"Ha szereted, viszontszeret,
 ha mosolyogsz, ő is ám!
 Ha bánat ér, megosztozik
 szegény szíved bánatán!
          
 Cirógatod, megcirógat,
 becézgeted – örül ám!
 Szíved vidul, lelked röpül
 csodálatos illatán!

 Orvosság ez minden bajra,
 gondot s a bút űzi ám!
 Szíved, lelked meggyógyítja,
 míg merengsz az illatán! ... "

Amikor Szotyim nagyobbacska lett, már nemcsak hagyta magát szagolgatni, de minden, általa - erre a feladatra - potenciálisnak ítélt személytől el is várta a menetrendszerű szagolgatásos-cirógatást. Egy este ezzel célozta be a mamát:

-Mama! Szadoljál meg, milyen jó ízű vadok!

Fürdés után, mihelyt kiszabadultak a karjai a kapucnis törölközőből, kurkászni kezdte a karomat.

-Szőlös! - állapította meg, az egyébként teljesen átlagon aluli szőrmennyiségre az alkaromon. Majd felfedezett egy anyajegyet a csuklómon:

-Szösz.

-Ez nem szösz, Zolikám, ez egy ... pötty. (Gondoltam még nem terhelem az alig három éves kis fejében lévő szókincs fiókot mindenféle összetett szóval, amiben anya is van és jegy, és különben is...)

-Milen pött? - és kezdte kapirgálni a kis puha körmével -Tosz?! (ez itt nem felnőtt tartalom, hanem (fordítom) kosz.)

-Nem, ez nem kosz, ez egy (...és beadtam a derekam, jöjjön, aminek jönnie kell), anyajegy.

-Anajegy??? - trillázott, miközben a szemöldöke négy centit ugrott. (sejtettem)

-Neked is van, nézd csak! - mutattam neki a kis szeplőt a szája mellett, és a bokáján lévő pici pöttyöt. Felvett egy kizárólag kicsi gyerekek és gyakorlott jóga oktatók által kivitelezhető pózt, amiben a bokája közvetlenül az orra elé került egy centire. Egész közelről, mélyrehatóan, minden brit kutatót megszégyenítő alapossággal történő szemrevételezés után közölte, hogy:

-Ez nem anyajegy, hanem Zolijegy!