Szotyiherceg a kertben focizott. Keze-lába lobogott, úgy szaladt a labda után, jó esetben el is találta, és végtelen koncentrációval az arcán hol az Udvari Macskát célozta be, hol engem. A kerítésen futó trombitavirágon most kezdenek nyílni a fürtös narancssárga trombiták. Mivel először találkoztak, úgy gondolta illendően ismerkedik:
-Szia! Hod hívnat? - nézett fölfele a zöldből lógó trombitákra.
-Szia! Én vagyok a trombitavirág! (Anya tombitavirág-hangon)
-Tlombituszvilág!! - fordult felém olyan tekintettel, ahogy csak egy három éves tud, amikor felfedezi, hogy a kertjében nő a mesében tündéreket megmenteni képes varázs Trombitusz.
-És téged hogy hívnak? - kérdezte a virág
-Szatózótánatilla... - tekergette a rövidnadrágja szélét, és olyan zavarba jött a virág-néni kérdésétől, hogy tovább is szaladt focizni.
Egy kapáslövés telibe találta a virágzó bokrot, úgyhogy Szotyikám újdonsült bokor-barátja elhullajtott egy friss virágot. Gyerek kétségbeesetten szaladt oda, leguggolt, a kis tenyerébe tette, forgatgatta, simogatta a szirmokat:
-Jaj nee! Jól vad? Hó düdütted be?
-Háát... - A narrátor meg csak nyökögni tudott, mert hát egy trombita a fejét, vagy a popiját mégsem üthette be...de a megoldás megszületett közben:
-Menné anához! - és visszanyomkodta a lefittyedt virágot az első ágra, amit elért.
Azóta, ha kimegyünk a kertbe, és észreveszi, hogy lehullottak az elvirágzott trombiták, akkurátusan visszahelyezgeti őket a bokorba...
