Azt gondoltam, hogy az első szavak majd klasszikusan baba, mama, papa és társai lesznek. De a szókincs-bokrocska úgy cseperedett, és hozott minden nap újabb és újabb szórügyeket, ahogy a legintenzívebben megélt érzések akartak kifejezésre jutni.
Az őszi falevelek (tölgyfa levelek) például, amik barnává száradva hevertek az udvaron, hatalmas lapos kövér-lábas bogarakra hasonlítva, teljesen megrémisztették. Őszinte félelemmel az arcán mutatott a két centis ujjával a nagy ismeretlen dologra: "Zeeee!" Hát, talán ez volt az első két hang, ami a legkönnyebb volt számára, de a hangsúlyból értettem: Anya odanézz, mi az a rettenetes ronda nagy valami!! És amikor már nagyon ősz lett, és a kert tele lett "zee"-vel, akkor csak a járdán volt hajlandó közlekedni, majd éles visítással tudatta, ha a harisnyájára szállt, vagy a cipőtalpára ragadt egy falevél: "Ezeeee!!" Később próbáltam összebarátkoztatni faleveleket vele, de rájöttem, hogy egészségesebb ezt a saját útján hagyni menni.
A cicik szerelme két és fél évig tartott. Nagy áhítattal ejtette ki: "Sziszíí!". A mosoly és az éppen csak koordinált mozdulat, amivel próbálta megsimizni, mindent elmondott.
Egy este, a fürdés utáni törölközés alkalmával kezdtem megalapozni a későbbi matematika tudományok kandidátusi előmenetelét, és okító dünnyögéssel számoltam sorban az ujjacskákat, a puha tappancsokat. Próbálkozásom nem volt eredménytelen, Szotyikám megszámolta a világa közepén létező két legkedvesebb dolgot, amit már nevén is tudott nevezni:
-Sziszíí! Tettő sziszíí!
